Adventi gondolatok / Gondolatok 2014

Utóbbi fél évben Áron fiunk pár alkalommal kint volt péntek vagy szombat este a városban haverokkal. Megittak egy-két sört, jót beszélgettek… majd hazajött. Mindig időre jött és soha nem volt részeg. Természetesen aggódó anyja és apja is mindig megvárta, hogy hazaérjen. Érthető, hogy elmegy haverokkal bulizni, hiszen már kellően érett. Nem tilthatjuk el, de ugyanakkor mindig azzal a reménységgel engedjük útra, hogy maradjon meg „embernek”. Bizony, elengedni nem is olyan könnyű.
Pár hónappal korábban a fiunk hazajött egy kedves lány kíséretében. Bemutatta, hogy a lány a barátnője. Finoman fogalmazva – se köpni, se nyelni nem tudtunk. Ez egy új helyzet, melyet szokni kell. Magunk részéről próbáltunk természetesen viselkedni, de éreztem a feleségem részéről némi fenntartást. Mikor kettesben maradtunk és beszélgettünk, kiderült, hogy bizony-bizony nem könnyű anyukának egy másik nővel osztozkodni elsőszülött fián. De ez az élet rendje, csak hirtelen jött. Bizony, elengedni nem is olyan könnyű. / A lányoknál az apukák kerülnek ebbe a helyzetbe? – mindenesetre, jó ha a puskát bekészítem./
Áron fiunkkal kapcsolatban legfrissebb élményünk a szalagavatója. Megható és megdöbbentő volt egyszerre látni amint osztályfőnöke a szalagot feltűzte tanítványa öltönyére és a háttérben kivetítették a kisgyermek és a felnőtt Áron fényképét. Feleségemmel összenéztünk és rájöttünk, hogy bizony eltelt 18 év. És hamarosan el kell engednünk a nagyvilágba, hogy saját lábára álljon. Minden vég egy új kezdet. Minden véget egy új időszak követ, melyet a szülő sok félelemmel, aggódással ugyanakkor sok reménnyel és bizakodással él meg. Bizony, elengedni nem is olyan könnyű.

Péter fiunk egy csodabogár. Hol végtelenül kedves, olykor pedig érthetetlenül durva. Hogy elérje célját /pl. számítógépezés, korcsolyázás, focizás/ nagyon alkalmazkodó és készséges, hogy minél hamarább megcsinálja a tőle kért feladatokat. Ha viszont a feladat nehezebb, mint amire számított, vagy több időt vesz igénybe, akkor türelmetlenné válik és bizony „ami a szívén, az a száján”. Válogatás nélkül kapunk hideget-meleget, hogy mi milyen szülők vagyunk. Tűr a szülő, csak tűr, hisz kamasz, túl kell élni. Ilyenkor próbálunk szép szavakkal rá hatni több-kevesebb sikerrel.
Legutóbb egész hetünk azzal telt, hogy Péter fiunk elégedetlenkedett. Néha csak 1-1szóval tett erre utalást, olykor csak szurkálódott, máskor pedig mélyen vágtak szavai. Nem köthetők szavai egy adott ok köré, de mindenben volt kivetnivaló. Vasárnap délután volt némi időm arra, hogy gyakoroljunk egy kicsit matematikából. Péter ezt feleslegesnek vélte, hisz „csak egy hét múlva lesz dolgozat”. Az ellenkezés következménye, hogy okos telefonja kiesett zsebéből és megkarcolódott. Ezért is én voltam a hibás. Itt fogyott el a türelmem és 2-3 atyai „megintés” történt. Nem vagyok rá büszke, de valahogy a helyzet megérett erre. Péter ezt nagyon zokon vette és zokogott dühében és tehetetlenségében. Pár perc múlva felelősségre vont „Apa, ezt miért kaptam…?!”. S ekkor nem kezdtem el sorolni, hogy mit vétett, hanem halkan azt mondtam neki „Szeretlek fiam és féltelek. Rossz úton jársz és én ezt nem hagyhatom. Nem akarom, hogy te légy a tékozló fiú, én pedig az apa, aki naponta a kapuban hazavárja elveszett gyermekét”. A gyermek ezen szavak hallatán megdöbbent és ennyit közölt „Apa, nekem most sírnom kell”. Átölelte nyakamat és percekig zokogott a vállamon én pedig titokban az ő vállán könnyeztem, ugyanakkor szívemben nagy örömöt éreztem.
Egy héttel a történtek után sem tudom, hogy jutottak eszembe ezek a szavak, de hiszem, hogy a Lélek szavai voltak. A Szó mélyen hatolt gyermekem Szívébe és oly erővel, hogy összezúzta maga köré épített álarcot. A gyermeki Szív megadta magát a Szónak. Péter zokogása oly hosszú és mélyről fakadt, hogy elrejtett fájdalmak sokasága tört a felszínre. Az isteni Szó áld, teremt és gyógyít.
Az eset óta Péter fiunk készségesebb, türelmesebb és „szárnyal”. Számomra ez egy csodálatos ajándék a részéről.

Lányunk, Zsuzsika kamaszodik. Ezt főleg „választékos szókincséről” és „nagy szájáról” tudom. Hangulatváltozásai szintén erre utalnak és minden fiú és minden tanár „hülye”. Szeretek vele vásárolni vagy kutyát sétáltatni, mert ilyenkor megnyílik, elmondja, mi minden történik körülötte, hogyan látja ő a dolgokat, és hogy miért is kellene az iskolákat bezárni. Csacsog, és csak csacsog, és még mindig csacsog. Csak nézem őt és gyönyörködöm benne. Már nem is hallom, hogy mit mond, csak bámulom világra csodálkozó szemeit, kacskaringós fürtjeit és kacagó szeplőcskéit. Szeretem kíváncsiságát, mert minden érdekli, szeretem, mert a zongora- és furulyajátéka elbűvöl, szeretem, mert… ő Zsuzsika.
Olykor morcos is tud lenni, főleg ha nem sikerül valami vagy nem jól alakulnak számára a dolgok. Ilyenkor gubbaszt és magába zárkózik, vagy éppen mindenkinek elmondja –gépfegyver stílusban – hogy, hogyan kellett volna cselekedni. Szóval kamaszodik…

Ők a gyermekeink, életünk. Próbáljuk nevelni őket a jóra, a szépre, a hitre… Hol jobban sikerül, hol kevésbé. Van siker és kudarc, öröm és bánat, vannak végletek. Van, hogy megbotlanak, de mankót adunk számukra, hogy felálljanak. Van, hogy megbántanak, és ez nagyon fáj, de megbocsájtunk és feledünk. Bármilyen nagy hibát is vétenek, akkor is a mi gyermekeink és akkor is csak az a feladatunk, hogy szeressük őket és mindig kapjanak egy új esélyt.
Mi is az Atya gyermekei vagyunk, mi is sokat hibázunk, mi is mindig új esélyt kapunk.
Óvodásokat kértek, hogy rajzolják le az Istent, a gyerekek többsége saját Édesapját rajzolta le. A csodálatos az, hogy az apák testesítik meg az Atya jóságát, nagyságát és szeretetét gyermekeik számára.

Nagy felelősség szülőnek lenni, de a legcsodálatosabb hivatás. Ott lenni a gyermek születésénél, első lépéseinél, első szavainál: Apa – legtöbbször ez az első kiejtett szó. Látni, amint értelme nyílik a világra, nagy szemekkel rácsodálkozik mindenre, mindent megfog, megszagol és megkóstol. Elkísérni őt az óvodába és titokban vele együtt sírni, amikor otthagyjuk. Játszani vele a homokozóban, tapicskolni a pocsolyában, és megtanítani, amint a kő kacsázik a víztükrön – vannak dolgok, amit csak Apa tud megtanítani és csak Apa tud jól csinálni. Elkísérni őt az iskolába, ahol a sok ákom-bákomból először betű lesz, majd szó, és általa egy egész világ. Esténként leülni vele fáradtan tanulni, kikérdezni a másnapi leckét, esti mesét elmondani és együtt imádkozni, a kudarcokon együtt sírni, az örömökön együtt kacagni. Hétvégeken együtt focizni, kirándulni vagy barkácsolni, vagy éppen főzni-sütni, szabni-varrni. Ott lenni, mikor az első szerelemről és az első randiról beszél, együtt lenni, ha tanácsot kér – merre tovább az életben.
Hát egyenlőre itt tartunk. Az idő múlását megállítani nem tudjuk, csak annyit tehetünk, hogy együtt vagyunk, amikor csak lehet. Hiszem, hogy akkor szeretjük igazán gyermekeinket, ha minél több időt vagyunk velük, ha jelen vagyunk az életükben. Törekedjünk erre.

Manapság minden Apa őrlődik a család és munkahely között, hogy biztosítsa a megélhetést több munkát vállal, de akkor kevesebbet van otthon. Sok Apa külföldön, a család itthon, stb, ismerjük ezeket a példákat. Én is 6 évig csináltam, átlag minden második nap ügyeletes orvos voltam valahol az országban, ami azt jelentette, hogy minden második este máshol aludtam. A végére sok lett, elfáradtam, otthon feleségem a három gyermekkel, nappal a kórházi munka, de ott volt még a lakáshitel is, stb.… Egyszer kezembe akadt egy könyv: „Az ötperces Apa”. Az első oldalon öltönyös Apa fut akadályversenyt, egyik kezében az aktatáska, másikban a laptop – ismerős. Az ajánlás pedig az volt: – „a halálos ágyon még senki nem köszönte meg a munkahely részéről, hogy mennyit tettél a cégért…”. Ez volt az i-re a pont, innentől kezdve feladtam minden ügyeletet az országban, csak heti egy maradt Esztergomban. Sokkal többet voltam otthon, a gyermekek állandóan kérdezték, hogy „Apa, te ma is itthon alszol? Még ma is itthon alszol? Mikor rácsodálkoztam, hogy miért kérdik ennyit, csak annyi válasz volt, hogy „jó, hogy itthon vagy csak ma sem tudunk Anyával aludni”.
Egy héttel azután, hogy nap mint nap otthon voltam délután és este is, megállított nagyfiam, és azt mondta beszélnünk kell, de csak velem, Anya ne legyen ott. Mint férfi a férfival, mint Apa a fiával. Leültünk egy padra és negyedikes fiam elmondta, hogy ő nagyon szerelmes. Meghatódtam ettől a bizalomtól, és elmeséltem neki, hogyan ismertem meg Anyát, hogyan lettünk szerelmesek, hogyan házasodtunk össze.
De ez a bizalom nagyon megörvendeztetett, azt hiszem, ezek azok a pillanatok egy Apa életében, amelyekért érdemes élni, ezért kell ott lenni a gyermek életében.

Két fiunkkal korábbi években a legtöbb nézeteltérés a számítógépes játékok miatt adódott. 7.-10. osztály között többet gépeztek, mint amit mi szerettünk volna. Természetesen feltételek és korlátok voltak, de a feltételeket hamar teljesítették vagy a korlátokat áthágták. /Az általam végzett felmérések az osztálytársak szüleinél azt mutatták, hogy relatív keveset gépeznek, de nekem ez is soknak tűnt/. Fiaim sokat segítettek a kerti munkákban ásni, kapálni, gereblyézni, talicskázni, fúrót, flexet használni, stb. De ehhez is legtöbbször noszogatás, vagy a számítógépes játékidővel való fenyegetés kellett. Szerintük ilyen munkát senki nem végez az iskolában, csak őket használjuk ki. Szóval voltak nehéz pillanatok, fenyegetések, kiabálások, néha 1-1 „megintés” is. De mindenezek ellenére kb. 3 hónapja Áron fiam azt mondta, hogy ő pont olyan családot akar, mint a miénk /3 gyermek, szerető feleség, családi ház, sem gazdag és sem szegény, stb./ és ő ezt osztálytársai előtt is felvállalta. Büszkeséggel töltött el ez a mondat, minden veszekedés és dorgálás ellenére mégis csak jó földbe hullott a mag?

Hát itt tartunk most. Itt a Karácsony. Jövőre nagy változások lesznek: – remélhetőleg Áron fiunk leérettségizik és felveszik őt egyetemre. El kell őt engednünk – tanuljuk és szokjuk a gondolatot.

Egy lényeges dologról még nem beszéltem és nem lennék hiteles, ha nem említeném meg. Családunk életében fontos a hit. Otthonról reggel közös imádsággal indulunk el és a napot közös imádsággal zárjuk. Megpróbálunk úgy élni, hogy hitünk mindennapi életünk része legyen. Az ünnep valóban Ünnep legyen, a vasárnap valóban az Úr napja legyen. Hitünk legyen mérvadó viselkedésben, munkában döntésekben. Hogy mennyire vagyunk hitelesek gyermekeink számára, majd az élet eldönti, de hogy gyermekeink spontán imádkoznak és igénylik a közös imádságokat, mindenképpen reménykeltő.
Hogy mi köze a hitnek a gyermekneveléshez? Számunkra a Biblia iránytű, melyből olvasott igék magként hullnak a földre, melyek közül egyeseket az égi madarak összecsipegetnek, másokat a gyomok megölnek, de néhány termékeny földbe hullik és szárba szökken, majd százszoros termést hoz.

A jó földbe hullott mag és bő termés reményében kívánok minden Gyermeknek, Szülőnek, Nagyszülőnek áldott Karácsonyt!

Szeretettel: – Tókos László